Электронная библиотека » Mihály Babits » » онлайн чтение - страница 6

Текст книги "A gólyakalifa"


  • Текст добавлен: 29 августа 2016, 20:52


Автор книги: Mihály Babits


Жанр: Зарубежная старинная литература, Зарубежная литература


сообщить о неприемлемом содержимом

Текущая страница: 6 (всего у книги 10 страниц)

Шрифт:
- 100% +

– Gondole, gondole – pergették a kedves csónakosok.

Néha egy-egy campo-ra[34]34
  térre (olasz)


[Закрыть]
értünk ki. A házak falain színes, mintás erű márványtáblák, mint selyembetétek szép női toaletteken. A simaságnak éppúgy városa volt ez, mint a csöndnek. A sima kő, a sima víz városa.

– Nini, egy kis kert! – kiáltott Etelka.

Egy csöndes, kis kert virágzott buján a kövek között. A csöpp teret csordultig benőtte a zöld, még ki is futott a kerítés fölött, mint a habzó ital a csészéből. A babér, a sűrű folyondár, a szoros lombú fák, egy óriási pínea, a kárminpiros virágok mintha érezték volna, hogy minden kis fekete földet föl kell használniuk, mert drága a föld a kövek és vizek közt. Kicsiny, színes és ritka volt a kert, mint egy ritka drágakő ezen a nagy ékszeren: Velencén. És végtelen csönd volt benne, madarak nem csipogtak, bogarak nem dongtak, mint másutt, csak a csöndes galambok szállongtak, és a napsugár halkan csobogott rézsút a pínea csúcsára.

És Etelka nézte a kis kertet.

Barangolásunkban a Fondamente Nuovéhez érkeztünk, és gondolán kimentünk a San Michele kis szigetére, a halottak szigetére. Itt a halál lakik, fehér márványok és fekete ciprusok – és köröskörül a selymes, lassú víz susog. Olyan szép tud lenni a halál is! Olyan szép volt akkor minden, minden a világon. Oly vészjóslóan szép – és én titokban féltem, féltem ezen a szép délutánon, és úgy képzeltem, mintha érezném megmozdulni lelkemben a rémet, amit magamban hordoztam, mint a leányanya érzi mozdulni méhében gyermekét, szégyenét. De nem akartam rágondolni, gondtalan akartam Etelkával a szép Velencében barangolni.

És este a Mercerián sétáltunk, kékesfehér fényfolyó áradt simán a szűk utca medrében, a boltok tükrei és óriás üvegei vakítottak, csodálatosan elegáns öltözetű, idegen hölgyek pompáztak a csodálatos városban, hol soha egyetlenegy cipő sem lett sáros, sem ruha poros. És gondoláztunk a Canal Grandén, hol az ős palazzók[35]35
  paloták (olasz)


[Закрыть]
nagy, aranymennyezetű szalonjaiban villanycsillár égett, és künn, künn lassú hab nyaldosta sötéten a márványlépcsőket, nyaldosta korhadni a piros-fehér csíkos faoszlopokat, Etelka szép volt fényben és sötétben, és gyönyörűszép volt az egész világ.

Ezen az estén megint nagyon, nagyon féltem elaludni.

És ezen az estén ébredtem újra a másik életemre.

Egy poloskacsípésre ébredtem egy ronda faágyban, eltűnt a fehér, szúnyoghálós mennyezet, és mindjárt tudtam, hogy dehogy vagyok Velencében: otthon vagyok. Otthon? Ha otthonnak nevezhetem ezt a ronda faágyat, amit olcsón béreltem; mert ágyra jártam, lakásra nem tellett. Az asszony benézett az ajtón, hogy pusztulunk-e már, mert nemsokára jön az éjjeli szolgálatra beosztott vasutas, aki az egyik ágyat nappalra béreli. Az állás nélküli szerelő, akivel hónapok óta ágyszomszédok voltunk, de soha egy szót se váltottunk, legfeljebb egy-egy káromkodást, ha valamelyikünk nagyon későn jött haza, és felriasztotta a másikat – ocsmány szavakat kiabált az ágyból a kövér asszonyra.

Emlékszem, hogy akkor édes, régi álmom – (mert akkor ezt is álomnak kellett neveznem, éppen úgy, mint most amazt) —, édes régi álmom aranyködével, büszkeségével teli, borzasztóan, kínosan csúnyának éreztem a trágár beszédet, és egy pillanatig öntudatlan és önkénytelen, ilyenformán méltatlankodtam magamban.

– Hogyan? Hisz én gyermekkoromban egyetlen csúnya szót sem hallottam soha…

De aztán rögtön éreztem, hogy ez hazugság, amint gyakran szoktam még magamnak is hazudni, és éreztem, hogy ezek az aljas hazugságok abból a szép és rejtelmes álomból való képzelődések, amely egész életemet oly képzelődővé, elégedetlenné, szerencsétlenné tette. Igen, szerencsétlenné! Ezt nyilván láttam és átkoztam, hogy álmomban így megnyílt előttem a világ, megnyílt a világosság. Azért olyan keserű most ez a sötétség.

Az olvasó kétségkívül nagyon nehezen érti meg érzéseimet, e másik életbeli érzéseimet. E pillanatban már egész bizonyosra tudtam, hogy mind a homályos emlék, hangulat, ami Velencéről, Etelkáról aranyosan kóválygott fejemben, álom volt, egy napról napra folyó régi álom, melyre mindig ködösen, mindig elkeseredett tehetetlenséggel akartam jobban és jobban visszaemlékezni – és nem sikerült.

Tudtam, hogy nyomorult díjnok vagyok, és jog szerint még az sem lehetnék, tudtam, hogy elégületlen vágyak, a rossz lelkiismeret félelmei, undor és unalom töltik be napjaimat, és hogy egy aranyos álom fonódik be ezek közé a sötét napok közé, és ez teszi őket még sötétebbekké, és hogy ez az oka végletes szerencsétlenségemnek – igen, ez az arany álom az oka!

Mert igaz, hogy szenvedtem én gyermekkoromban is sokat, de ez, ha meggondolom, olyan szenvedés volt, amin talán más inasgyerek is keresztülmegy, és ki tudja, ha ott maradok, nem sejtve semmi másról, talán ma segéd lennék, és egész tűrhető dolgom volna, vagy legalább én tűrném, nem gondolva jobbra. Más inast is pofoznak, szidnak, kinevetnek.

De mikor álmaim kristálylégköréből pottyantam napról napra ebbe a gyalázatos piszokba: a megalázottság, az elkeseredés, a tehetetlen elégületlenség mérgessé gyülemkedett bennem. Világosan tudtam, hogy csak ennek az álomnak a hatása alatt szöktem be a városba, bár ez időben ez az álom még alig volt tudatos, inkább csak egy homályos hangulatemlék, de ez ma elég, hogy életemet felfordítsa.

– Csak legalább bírnám ezt az álmot, csak emlékezném reá igazán! – sóhajtottam. De hiába tépelődtem rajta, sokszor félórákig, a hivatalszobában, elfeledve az írást, veszélyeztetve a napi átlagomat, míg az irodavezető rekedt hangja valami szemtelenül gúnyos megjegyzéssel kelletlen, szórakozott mozgásra nem bírta a tollamat. A tollam írt, és én dühösen abban a gondolatban édelegtem, hogy nem írok többet… és a tollam írt.

– Ábrándozik – röhögtek a szomszéd asztaloknál a kollégáim, akik kiállhatatlan gőgösnek és egy kicsit bolondnak tartottak, és akiket én szívemből irigyeltem és gyűlöltem.

S valóban ábrándoztam. De csak egy fényes köd állt előttem, alig voltak határozott emlékeim. Hiszen a díjnokban nem fért el Tábory Elemér, mint ahogy Tábory Elemérben elfért ez a díjnok. A díjnok hiába iparkodott visszaemlékezni azoknak a könyveknek tartalmára, amelyeket Elemér olvasott. A velencei utcákra, képekre is alig emlékeztem. Sőt abban sem vagyok bizonyos, hogy egyáltalán tudtam-e, melyik az a város, ahol álmomban voltam. Csak valami csodás meseváros hangulatát hoztam magammal. Néha, képeken, mintha ráismertem volna valamire.

Az arcokra sem jól emlékeztem.

De legnyomasztóbb volt, hogy nem emlékeztem a saját gondolataimra. Ostobaságomat és tehetetlenségemet akkor éreztem legjobban, mikor ezekre akartam visszagondolni.

S ezek voltak életem leggyötrelmesebb percei. A gólyakalifa percei.

Már gyermekkoromban ezen gyötrődtem. A szavak, az ismeretlen, imponáló szavak, az idegen szavak, melyek mégis ismerősöknek tűntek fel, mintha már rég hallottam és aztán elfelejtettem volna őket, a betűk, melyekből ezeket a csodás szavakat kínnal silabizáltam, ezek vontak, hitegettek örökké, ezek tettek elégedetlenné, szerencsétlenné. Az én második énem története az elfeledett szavak története. Mintha valami mindig a nyelvem hegyén lett volna ebben az életben valami, amit sohasem tudtam kimondani. Lelkem nyelvének a hegyén ült, és a lelkem kínlódott vele.

És mégis büszke volt a lelkem erre az álomra, gyötrelmes büszkeséggel. És emiatt nem nyughatott bele semmibe. Szók, szók, betűk, betűk, titeket kívántam.

Úr akartam lenni, úr, aki ír, aki olvas.

Úr ír – ez a mondat, amire az elemi iskolai első osztályos olvasókönyvemből emlékeztem, egy belső nóta lett a lelkemnek, folyton ismételgettem magamban hosszas, éhes csavargásaimon a legkülönbözőbb ütemekre.

– Urirurirúrir, urirurirúrir – ilyen nótákat csináltam.

Okmány, iskolai bizonyítvány – mennyit tűnődtem ezeken a szavakon is!

És most, álmomban, egészen jól emlékeztem arra, mikor az iskolai bizonyítványt loptam.

Emlékeztem az úrifiúra, aki előttem ment az utcán. Hirtelenszőke volt, magas és izmos, de még rövid nadrágban járt. A jobb kezével minden lépésnél kamaszos unformmal[36]36
  esetlenséggel


[Закрыть]
a falat verte. A bal kezében voltak a könyvei. A rongyos lapok előre-hátra lógtak ki közülük, mint széna a szekérből.

És éppígy nyúlt ki hosszúkásan és lazán fityegve a bizonyítvány.

Mennyire csábított! Hogy gondoltam rá ezerszer is:

– Most csak előre kellene nyújtani a kezedet, megcsípni két ujjal, egyet rántani, egy-kettő, senki se veszi észre. Nem néz hátra. Rögtön a kabát alá dugni, elszaladni…

Nem mertem. Gyáva voltam.

És ekkor a bizonyítvány magától kihullott a könyvek közül.

Nem vette észre. Az aszfaltra esett. Nem vett észre: befordult az utcasarkon.

Uccú! Körülnéztem, felkaptam, elszaladtam, volt bizonyítványom.

De egy csöppet sem örültem neki. Ebben, éppen ebben a pillanatban kellett legélénkebben előbúni arany álmaim emlékének, csak azért, hogy érezzem, milyen alávaló tolvaj vagyok. Talán az álmom nélkül sohasem éreztem volna. Más gyerekek is csórnak mindenfélét – és semmi különös lelkifurdalást nem okoz ez nekik.

De én, Tábory Elemérre gondolva, nyomorult gazembernek éreztem magamat, és féltem. És ez az érzés máig sem hagyott el.

Jól emlékszem a hivatalszolgára is. Emlékszem, amint elém toppant, kék uniformisban puffadt, kék arcával. Mintha három orra lett volna. Összerezzentem előtte, mintha rendőr volna – és erre megcsípte a nyakamat.

A tekintete valóban nagyon méltóságos, rendőri volt. A kék lélek szigorúnak és ridegen korrektnek látszott. Amint felhúzta sűrű szemöldökét, azt gondoltam, hogy ő maga a rettenetes, szigorú, engesztelhetetlen Becsületesség.

Nem kételkedtem benne, hogy mindent látott.

– Loptál, csibész – kiáltotta a nyakamat fogva —, valld meg most, hogy rajtakaptalak.

Az is tekintélyt adott neki, hogy a kocsmából jött ki. Fölényes ember volt, aki ivott, evett. Én már akkor majd két nap óta nem ettem mást, mint kenyérhéjat. Jaj, most loptam – hiába loptam —, bár kenyeret loptam volna!

– Mindennek vége – gondoltam. – Bekísérnek. És én akartam igazolványt váltani a rendőrségen!

– Most vallj be nekem mindent, mert én elnöki szolga vagyok, tudod? – pöfögött a kék ember, és ez a cím: elnöki szolga, engem még jobban megrémített, mintha azt mondta volna: “Rendőr vagyok.”

– Csak azért vettem fel, hogy visszaadjam neki – nyögtem, és azt vártam, hogy pofozni fog, mint a mester.

De nem pofozott. Megfogta a karomat, és beráncigált magával a kocsmába. Vagy nem is tudom, akkor ráncigált-e be, vagy csak később?

Mindent el kellett neki mondanom. A söntés mögött voltunk, egy piros abroszos, kerek asztal mellett. Kezébe vette a csent bizonyítványt, és okuláréval tanulmányozta.

– Gaz csibész vagy – mondta végre. – De – itt rám nézett úgy, hogy reszkettem – most egyszer nem teszek jelentést ellened. Akarsz-e segíteni nekem?

– Akarok.

– Írni, olvasni tudsz?

– Tudok.

– Jegyezd meg, hogy a markomban vagy. Én elnöki szolga vagyok, és egy szavammal tönkretehetlek. Az elnök úr nagyon megbízik bennem; tudod? Nagyon megbízik bennem.

Reszketve bólintottam.

– Mindent meg kell tenni, amit mondok, és egy anyaszültének sem szabad szólni róla; tudod? Egy szó a nyakadba kerülhet; tudod? Én elnöki szolga vagyok, és én leszek a te protektorod.

Hangosabban nevetett a söntés felé:

– He, az elnöki szolga jó protektor.

A bizonyítványt elvette. A lakására vitt, enni is adott, olyant, amilyent.

– Majd levonom a fizetésedből – mondta rejtelmesen.

Az elnöki szolga tisztén kívül a viceházmesterséget is viselte egy külvárosi bérházban, és a lakása a lépcsőházból nyílott. A lépcső alatt egy kis háromszögletű lyuk volt, mely spájz gyanánt szolgált; ott aludtam én egy-két éjjel, egy lomtárba hányt, férges matracon. Egészen kicsi, kerek ablaka volt a lomtárnak, virágmintás, fekete vasráccsal; éjszaka, a lépcsőházban ridegen és szabadon lobogó, ócska gázláng különös, nyúlt arabeszkeket formált ezen a kerek lyukon át a rácsból a falra, melyek folyton táncoltak, inogtak. A gázlángot is láttam, néztem órahosszat, mikor a férgektől nem tudtam elaludni, hogy verdesett, verdesett két szárnyával, mint egy tüzes pillangó, verdesett minden szellőre, és kínjától kormos lett mögötte a fal.

VII.

– Még ma szólok az elnök úrnak – mondta a kék ember az első reggelen. Megijedtem, de kitűnt, hogy nagyon is jót akart. Diktált egy kérvényt a törvényszéki elnökhöz címezve, amelyben díjnoki állásért folyamodom. Persze, nagyon csúnyán írtam, helyesírási hibákkal, amitől szörnyen dühös és türelmetlen lett.

– Mit csináljak veled? Még ezt a szót sem tudod? – toporzékolt egy-egy nagyon is kétségbeejtő hibánál.

– Tudtam már, de elfelejtettem – védekeztem reménytelenül, és eszembe jutott, hogy csak az álmomban tudtam, és rettenetes sötétségbe felejtettem.

És amint így állt felettem a kék ember a kalamárissal, lassan visszaemlékeztem a hangjáról valamire. Visszaemlékeztem, hogy tanított már egyszer engem így… az álmomban… tanár volt… és hogy akkor én kinevettem minden rettenetességével… Homályosan visszaemlékeztem, hogy ő volt Köbgyök Miska…

Zord szidalmak közt remegve írtam újra a kérvényt. El nem tudtam gondolni, mit akar velem. Az írás alá azt a nevet kellett írnom, mely a lopott bizonyítványon volt.

Zsebre dugta a kérvényt, bizonyítványt, elment. Borzasztóan okos embernek látszott: szolga volt, de úgy írt, olvasott, mint egy püspök. Nem csoda, ha az elnök úr annyira bízott benne.

Naphosszat azon tűnődtem: hogy legyek én díjnok, ha ennyivel kevesebbet tudok, mint a szolga? Alig kételkedtem, hogy az elnöki szolga úr a gondviselés büntető követe, akit azért küldött, hogy az én semmirevalóságomat, hogy titkos vágyaim rettenetes vakmerőségét és ostobaságát megmutassa. Olyan félelmetesen csodálatos volt ez az élet.

– Mi lesz velem? Mennyi szégyen vár még rám? – kérdeztem magamtól, a gangot söprögetve. Nagy rettegésben telt a napom. Hiszen igazában mégsem lehetett hinni, hogy az elnöki szolga engem díjnokká akar protezsálni. Ő, maga a szigorúság, engemet, a tolvajt? Nem, ez valami rettenetes gúny lesz, valami iszonyú tréfa, aminek a célját, értelmét nem is sejthetem.

Ó, jaj, meg kellett tudnom elég hamar! S ez volt a legborzasztóbb – Tábory Elemérnek.

Az elnöki szolga valóban nagyon okos ember lehetett (most is csak úgy tudok róla beszélni, mint valakiről, aki valóban él) – most már, emlékeimből, jól látom alakját. Az urak bizalmát csakugyan korlátlanul bírta, ügyes volt, értelmes, megbízható. És valóban korrekt is mindenben, egy dolgot kivéve. Ez volt a bélyegügy.

Igen, most már egészen tisztán értem ennek a napilapok riportjaiba való bűnügynek minden részét, melyet mint egy ködfejű bűnös áldozat némán szenvedtem át, és szenvedek máig. A drága okmánybélyegeket a hivatalban rakták fel, ez egy díjnok ellenőrzésével az elnöki szolgára volt bízva. A díjnok hamisította a bélyegeket. Az okmánybélyegek aránylag könnyen hamisíthatók, és ugyan ki vizsgálja azokat? Áthúzzák a kék ceruzával, és mehet.

A szolgát azonban be kellett avatni, és úgy látszik, a kék ember éppoly átka volt annak a szegény bűnös díjnoknak, mint lett később nekem. Képzelem, hogy zsarolta! De közben megtanulta a kezelést, és a masina is nála volt elrejtve, a külvárosi bérháznak egy elfeledett, ellenőrizetlen pincés zugában, mely felett csak ők, a vicéék rendelkeztek.

Egy szép napon aztán a bűnös díjnok, látszólag minden ok nélkül, agyonlőtte magát.

Szerencsére egy sor levelet sem írt senkinek. De félni lehetett, hogy a bélyegszámlák hiánya feltűnik, s esetleg más nyomai is maradhattak a bűnös összejátszásnak. A legkisebb gyanú implikálta[37]37
  magában foglal valamit (latin)


[Закрыть]
volna a szolga cinkosságát.

A kék ember nem vesztette el a fejét. Mindjárt másnap említette az elnöknek, hogy neki van egy távoli rokona, némi iskolázottsággal, nagyon szeretné az elhunyt állását megnyerni.

– Jótállok érte a nagyságos úrnak, hogy igen használható ember.

– Hát csak adja be a kérvényét minél előbb. Az irodavezető éppen jelentette, hogy sürgős szüksége van emberre. És mindenesetre jobb, mint ha ismeretlent alkalmazunk.

A kék ember jól ismerte a külvárosi kiskocsmákat, ahol félzüllött alakok, néha meglepő iskolázottsággal a hátuk mögött, ölik a borba félbemaradottságuk keserveit. Cimboráskodott is velük, és nem volt kétsége, hogy talál egy kétségbeesett egzisztenciát, akit beavathat, betolhat, és rabjává tehet. A szerencse még jobban kedvezett neki: engemet talált meg.

És most itt voltam, egy folytonos bűntett tudója és segítője, amelyből nekem nem volt hasznom semmi. Minden hasznot ő zsebelt be, és én éltem szánalmas napidíjamból, melynek emelésére semmi kilátásom nem volt, hisz egyáltalában nem bizonyultam hasznavehetőnek, és lehet, hogy csak a régi szolga iránti tekintetből tűrtek meg a hivatalban. (S ez a jó szolga az első heti díjamból mindjárt busásan levonta az árát mindannak, amit előlegezett. Pedig megszolgáltam érte: pár napig én végeztem a házban minden házmesteri teendőt. Például én szaladgáltam éjjel beereszteni a későn jötteket, de azért ő is felébredt mindig, és a pénzt elkérte.)

És ezekkel az emlékekkel kellett nekem újra ébrednem a szép Velencében!

Most már mindent megérthettem. Megérthettem, miért keltett irtózást és iszonyatot bennem minden hivatalszoba látása. Megérthettem azt a különös, titokzatos erőt is, amely egész más volt, mint az álmosság, és amely szinte kényszerített, hogy bármennyire is féltem az álomtól, nagyon korán, tizenegy óra felé majdnem mindig lefeküdjek és elaludjak. Körülbelül mint egy borzasztó kötelességet éreztem ezt: valami húzott ilyenkor az ágy felé, mintha valami szerencsétlenség érne, ha nem feküdnék le idejében. Most már tudtam, mi volt az: a díjnoknak reggel jókor hivatalba kellett menni, ezért Tábory Elemér kényszerült korán elaludni.

És Tábory Elemér soká aludt; leggyakrabban tíz-tizenegy óra lett, mire felnyitotta szemeit. Pedig a díjnok még ebben az időben elég korán lefeküdt, nagyon is korán lefeküdt, vacsora nélkül – és alvással pótolta az evést…

Igen, igen… Néha megtörtént, hogy Tábory Elemérnek este valami ok miatt tovább kellett fennmaradnia. Ilyenkor a díjnok elaludt, és elkésett a hivatalból. És látnia kellett, hogy kapott a vörös arcú irodavezető homloka friss, fehér csíkokat a ráncoktól, és hallani, amint ostobán élcelődött rekedt hangján, amely olyan volt, mintha valami fát körömmel kapartak volna.

– Tehátlan ismétlen el tetszett aludni a nagyságos úrnak.

Morcan néztem ilyenkor a rubrikás papirosra, és szerettem volna megölni az irodavezető urat. Éreztem, hogy én vagyok a legrosszabb díjnok, és csak kegyelemből tűrnek.

A kollégáim pedig örültek és vihogtak.

Ó, hogy utáltam valamennyit! Utáltam a kövér iszákost, akinek hét gyereke volt, és azt mondják, egy kis háza is volt valahol a város közelében, és csak krajcáros kapzsiságból körmölt itt, nem szorult rá. Utáltam a disznó vicceket, melyekkel a többieket traktálta. Utáltam a szomszédját, a sovány, szemüveges, hosszúnyakút, aki mindig az irodavezető ellen szónokolt, mikor az nem volt jelen, a napidíjasok helyzetének javításáról beszélt, és azt mondta, hogy az ország összes díjnokainak sztrájkba kéne lépni, annak volna hatása.

– De gyáva, pipogya népség ez, nem mer semmit se csinálni. Én bezzeg megmondtam a miniszternek, mikor előtte voltunk a memorandumot átadni: “Kegyelmes uram, ez így nem megy tovább.” Meg én.

Mihelyt jelen volt az irodavezető, ő lett a legalázatosabb és legszorgalmasabb. Utáltam a kopasz bárót is, aki mindig az ő régi lumpolásairól beszélt, kártyaveszteségeiről meg a lovairól, lóversenyekről meg arról, ki mindenki volt hajdan jó barátja – és a többiek bámulták. Utáltam, kimondhatatlan utáltam a protekciós jogászgyereket, aki úrifiú volt, szürke kamásnit viselt a cipője fölött, a szüleinél lakott, zsebpénz és időtöltés volt neki a hivatal, ami nekünk véres kenyér, és éppen ezért előkelő udvariassággal lenézett bennünket. Egyszer (félhangon, de úgy, hogy én is meghallottam) azt mondta egy barátjának, aki őt a hivatalos óra alatt látogatta meg mert neki még ezt is elnézték:

– Minden jó volna a hivatalban, csak ne kellene ilyen mindenféle emberekkel egy szobában ülni.

– Valóban, te már annyit elvárhatnál, hogy beosszanak a könyvtárba vagy valahová. Nem is értem, hogy nem tudnak neked okosabb helyet találni – felelte a barátja.

Utáltam azt is, akit mindenki utált, a spiont, a strébert, aki a legmagasabb napi átlagot tudta dolgozni, és hozzá még ráért megérteni, amit írt, és azt mondják, a cégjogban évek alatt egész nagy gyakorlati jártasságra tett szert. Kétségkívül karrier áll előtte, írnok lehetett; vagy mit beszélek? Lehet még irodavezető, és felviheti a tizedik fizetési osztályig. Még a bírák is ismerték és megbecsülték, és mikor egy-egy ügydarabért az irattárba vagy az iktatóba menet keresztülmentek néha a mi szobánkon, gyakran beszéltek meg vele valami fontosabb kérdést, mint aki a szokással és gyakorlattal ismerősebb volt, mint ők maguk. Pedig reánk ránk se néztek, mintha masinák lettünk volna ott, és mi bámultuk őket, mint magasabb lényeket, és dühösen csodálkoztunk, mikor olvastuk, hogy elégedetlenek a helyzetükkel, azt mondják, nem lehet megélni, és fizetésjavításért mozgolódnak. Ők, akik közül némelyik a hetedikben, sőt a hatodikban van!

Mindenkinél jobban utáltam azonban magát a kék embert, az elnöki szolgát. Mindannyiunknál pénzesebb ember volt ő, és gúnyos bizalmassággal kezelt bennünket. Naponta tizenegy óra felé jött a zsemlyés-kosárral. Két ilyen zsemlye volt gyakran az ebédem. Pokollá tette életemet a kék ember fölénye, amellyel minden pillanatban éreztette velem, hogy rabja vagyok. Olyan volt a viszonyom vele szemben, mint egy lidércnyomás. Mikor bejött a szobába, megrezzentem. Rokona gyanánt szerepeltem, és mindent neki köszönhettem – de senki sem gyűlölte jobban, mint én.

Mert igazában mit is köszönhettem neki? Azt, hogy örökös rettegés között kellett leélnem az életemet, idegen név alatt, ügyetlen vigyázva, néha elszólva magamat és kétségbeesetten tisztázkodva? Ezt a nyomasztó, álomszerű életet, hogy a szolga szolgája lettem, koplalás díjáért? Azt talán, hogy régi vágyaimat elérve, íme, úr lettem, hivatalnok? Úr? A szolga szolgája! És hivatalnok? Ah, a betűk megcsaltak, bújócskát játszottak velem, karmoltak, mint a macska, hitegettek, mint az asszony, kábítottak, mint az ópium. Ostoba voltam, teljesen tehetségtelen, és ezt jól éreztem annál inkább, mert az ellenkezőt is ismertem, a tágasságot, világosságot, álmaim hangulatából. Mintha valami köd ülne fejemben, csak ez, csak ez oszolna szét, mindjárt látnék mindent, megértenék mindent. Gőg volt bennem, arany álmom gőgje, s ez a gőg azt mondta:

– Nem vagy, nem lehetsz te ostoba, te, aki engem álmodsz. Csak nem tanítottak gyermekkorodban, gyermekkorod köde ülepedett fejedbe. De ez a gyermek nem te vagy – te másvalaki vagy.

És amikor este unalomtól és gépies munkától megtörve, éhesen ácsorogtam a kirakatok előtt, a csemegeüzletek mellett néha-néha egy-egy könyvesbolt, egy-egy antikvárius kirakata is magára vonta a szememet, a kövér, kék számok, melyek a rossz könyvek horribilisen olcsó árait jelezték, s a régi, rossz könyvek, melyeknek poros, fakó borítékán az árszalag helye nyomot hagyott, mint a napsütött homlokon a kalap, az ócska pikantériák, a népszerű filozófiai iratok, a szenzációs regények rossz, rövidített fordításai – rikító címtábláikkal ordítoztak felém:

– Végy, végy meg minket! Mi könyvek vagyunk, és olcsók vagyunk! Mi megsúgjuk neked a titkokat, amiket mindenki tud, csak te nem! Mi, mi megvilágosítunk! Mi eloltjuk ködöd és unalmad.

Az unalom, az éhes unalom, a pénztelen unalom gyötört az estéken, mikor még korán volt az ágyamra menni, s órák hosszat a sarki bérkocsisoknak kibiceltem, akik egy utcai szemetesládán piszkos kártyákkal blattoztak. A lábam végre már majd lerogyott a fáradtságtól. És ekkor gyakran (bár alig volt enni pénzem, délben is csak a kék ember zsömlyéit ebédeltem, kucsébertől[38]38
  házaló kereskedőtől


[Закрыть]
vett penicilusommal[39]39
  zsebkésemmel (latin)


[Закрыть]
apró mértani figurákat vagdalva belőlük, hogy tovább tartsanak) megvettem pár fillérért a legolcsóbb könyvet vagy egy utcai szemétlapot, és egy utcai padra ülve a fényes lámpák alá, bután szedtem magamba a mérges, olcsó, megölő betűt.

Vagy délben, a hivatalos szünet alatt, kiültem egy sétány valamely padjára, ahol mellettem, hátrafordulva és arcát a hátfára fektetve szunnyadt egy-egy munkás, és körülöttem a kert utai, mint valami csatatér holtakkal, szerteszét elszórt, elterült, mozdulatlan nyúlt alakokkal volt tele, mert gyár volt a közelben, ott is szünet éppen, és a munkások, töméntelen munkás kijöttek ide, és falatozva egy kicsit, elnyúltak, és zsíros kalapjuk alatt sorban mindenfelé bután aludtak, aludtak… És én olvastam, olvastam, és kerestem a betűk mögött a másik, a kincses, az igazi énemet.

(És néha, a rekedten kiabáló, rossz betűk hangja mellett én is elaludtam a padon, és fölébredtem jó puha ágyamban, a Tábory Elemér ágyában, hogy értetlen tűnődjem, mi lehetett az a borzasztó, amit álmodtam megint…)

És ezek a könyvek csak nagyobb káoszt kavartak fejemben, csak kétségbeesett sejtelmeket, beteg, zavaros filozófiát, kínzó vágyakat, csak gőgöt. Meg nem értett, meg nem érett gondolatokkal voltam tele, és a szavaim ijesztően nagyzolók s kétségbeesetten fantasztikusok voltak. Most, mikor mint Tábory Elemér megint tudatára ébredtem ennek a szomorú énemnek, élesen megkritizáltam ezt a másik magamat; igen: félművelt voltam a szó legrosszabb értelmében. Kollégáim is ilyennek ismertek, és kinevettek zavaros tudákosságomért, furcsa, túlzott ideáimért. Anarchista voltam, valami züllött, meg nem értett zsenifélének éreztem magam, szerettem volna ölni, gyújtogatni, s nem jóság, nem akaraterő állt ellen, hanem feneketlen gyávaság.

Pedig – s ez volt épp a borzasztó – valami mély, lefojtott és tehetetlen jóság mozgott és undorodott bennem folyton önmagamtól – jóság és ízlés, amely csak szenvedett, és cselekedeteimre semmi befolyást sem tudott gyakorolni. Vágyaim, telhetetlen és gyáva vágyaim uralkodtak rajtam, a gyűlölet, a gőg és a durva érzékiség, az unalomnak és balga álmodozásnak gyermeke, melyet a legaljasabb és legolcsóbb rémregények, mozidarabok és pornografikus nyomtatványok még tápláltak. Ezek a vágyak kormányozták volna cselekedeteimet, ha mertem és tudtam volna őket kielégíteni, így csak gondolataimat kormányozták. Csúnya voltam (valóban, ebben az életben csúnya, voltam), nőket nem ismertem, és pénzem nem volt: így érzékiségem sötét, magányos, éhes érzékiséggé vált, mely örökké gyötrött, mint ha egy lekötözött barmot éles ösztökével ösztökélnek.

S jaj, a tiszta és nemes Tábory Elemérnek álmaiban a legdurvább, legutálatosabb vágyak, a legperverzebb gondolatok lappangtak.

Minden, minden borzasztóan összevágott. Kísérteties pontossággal illeszkedtek két életem legkisebb mozzanatai egymás fölé. Mint két papírlap, melyek ábrái tökéletesen fedik egymást, egy perc, egy óra sem csúszott volna félre.

S ez a gépszerű összeesése a részleteknek kétségbeejtően objektív benyomást keltett. Mikor a hajók kürtői s a zenekar kürtjei ezen a reggelen felköltöttek, mikor megint ott feküdtem a velencei kis hotel szúnyoghálós ágyában: akkor rögtön éreztem, hogy többé nem tudom ezt a dolgot álomnak tekinteni – többé sohasem tudom.

Ugyanazzal a joggal, még nagyobb joggal nevezhetném álomnak Tábory Elemért, Velencét, Etelkát… Nem, ez egyik sem álom: ez kétféle élet. Kétféle emlékek. Minthogyha a legtisztább, legnemesebb bort valami utálatos lével töltenéd egy pohárba.

És úgy éreztem, hogy most keveredik össze ez a kétféle nedv. Eddig – eddig az arany bor a felszínen úszott, és most, most kezd keveredni és szennyesedni.

Nem, nem, nem szabad ezt a kétféle emléket összeelegyedni hagynom! Nem lehet eltenni az egyiket? A szent bort? Külön tölteni a serlegből, külön és tisztán megőrizni? Elszökni, elvinni ezt, még tisztán, mint egy szent ereklyét a harcba, a harcba, melynek kezdődnie kell – a gonosz emlékek ellen.

A reggelinél még csak apát találtam.

– Hát Böske mindenáron el akar utazni este az urával – újságolta apa. Martoneknek tudniillik éppen lejárt a szabadsága.

– Este – mondtam szórakozottan, vizet töltve a talpas serlegbe.

Az alacsony ablakokon látni lehetett a kikötőt, a Riva csillogott a naptól, egy nagy, koromfekete Dreadnought[40]40
  brit hadihajó (angol)


[Закрыть]
most érkezett, fürge, fehér matrózrajok nyüzsögtek eleven árbocain. Egy szerelmespár ment Bдdeckerrel az ablakunk előtt, egy kis ragazzo[41]41
  fiú (olasz)


[Закрыть]
kullancs módra tukmálta rájuk képeslapjait.

– Édesapám, ma én is elutazom.

Csodálkozva nézett rám.

– Egy kis körutat tennék, szeretném megismerni Felső-Itáliát, Svájcot is egy kissé. Ez jót fog tenni most nekem.

– Hogy jutott ily hirtelen eszedbe?

– Legfőbb ideje elindulnom, ha még idejében otthon is akarok lenni.

– Elutazol? – kérdé a nenne, mikor bejött. – Hát a mai sétánk Etelkával?

Én akkor azt éreztem, hogy lehetetlen Etelkával többé találkoznom. Nem, nem. Etelka emlékét is a többi szép emlékek közé kell tennem, megőrizni külön, nem engedni, hogy a másik életem árnyéka ráessék.

És mentem.

Aznap este Veronában ültem az amfiteátrum csúcsán; a kerek hold hidegen mosolygott a nagy kőtölcsér ormai felett, és lenn a mélységben, a tölcsér közepén, néhány vakító ívlámpa alatt apró emberkék ugráltak kék és rózsaszín trikókban a trapézeken és trambulinokon. Cirkuszi előadás volt, de innen a magasból úgy festett, mint egy bolhaszínház. A közönség, lenn, lenn, alig néhány padsort töltött be, és köztem és a közönség között félelmetesen barnult nagy mélységeivel az üres kőlejtő.

Itt ültem én, messze és egyedül és azt sem tudtam már, Tábory Elemér vagyok-e igazán.

És végre is szállni kell menni, lefeküdni, és aztán… aztán megint díjnok voltam, a szögletes képű szállásadónő költött fel, hogy már itt a vasutas, aztán jött a hosszú, hosszú körmölés a gyűlölt, sárga asztalnál, a polcra állított piszkos kézelő, a poros okmányok és a megbukott miniszter arcképe előtt. A komisz dohányfüstben. És jött a déli, céltalan ácsorgás; egy óra hosszat álltam a villamosállomáson, és bámultam a felszálló hölgyek feszülő, áttetsző harisnyáját. Aztán ebéd emlékszem, hogy aznap nem tudtam az éhségnek ellenállni, bár rendesen az ebéden szoktam spórolni mozira, leányra: eznap elmentem a népkonyhára, leszúrtam a piculát, vittem a levest a viaszosvászon asztal felé, lecsaptam, és kezemre öntöttem… Ebéd után a krajcáros újságból valami perverzitás históriáját olvastam mohón. Azután a délutáni munka, a hüvelyk iszonyú fáradsága a tollat szorítani, a kollégák csúfolódása, az elkeseredés, mely estefelé növekszik, mint a láz. Ó, csak elaludni, az jó! Álmodni…


Страницы книги >> Предыдущая | 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 | Следующая

Правообладателям!

Это произведение, предположительно, находится в статусе 'public domain'. Если это не так и размещение материала нарушает чьи-либо права, то сообщите нам об этом.


  • 0 Оценок: 0
Популярные книги за неделю


Рекомендации