Электронная библиотека » Mihály Babits » » онлайн чтение - страница 7

Текст книги "A gólyakalifa"


  • Текст добавлен: 29 августа 2016, 20:52


Автор книги: Mihály Babits


Жанр: Зарубежная старинная литература, Зарубежная литература


сообщить о неприемлемом содержимом

Текущая страница: 7 (всего у книги 10 страниц)

Шрифт:
- 100% +

Vettem valamit a hentesnél, az utcán megettem, és megjelentem a hálásomon, oly korán, hogy még ott volt a vasutas. De órák hosszáig kellett hánykolódnom míg el tudtam aludni, és majdnem dél volt, mikor Tábory Elemér felébredt.

– Ez tisztára abszurdum: ennyit aludni valakinek, akinek kín az álom! – mondtam magamban. Hisz sokkal többet alszom, mint más.

Meghagytam a camerieré-nek[42]42
  szobainasnak (olasz)


[Закрыть]
, hogy ne hagyjon békében, költsön fel másnap reggel hét órakor.

És másnap az történt a díjnokkal, hogy késő délután munka közben, az asztalra borulva elaludt.

És Tábory Elemér felébredt, és azt mondta a camerieré-nek:

– Va bene.[43]43
  Jól van, rendben van (olasz)


[Закрыть]

Egy kis vártatva megint elaludt és a díjnok ébredt fel, társai nagy mulatságára. Elemér aludt megint délig.

Ez a kudarc végképp elkeserített. Most már tisztán láttam, milyen szabott, kijátszhatatlan törvényei vannak ennek az álomjátéknak, melyek a természeti törvények pontos összefüggéseire emlékeztetnek.

Ekkor fogamzott meg bennem először a misztikusnak látszó gondolat, hogy ha a személyiségmegoszlás tüneményeinél egy testben két lélek lakik, addig az én esetemben az én egy lelkem két különböző testben él és lakozik felváltva.

Mert valóban egyazon lélek ez a kettő, s ha elszakadtak is egy időre, most összeömlöttek, emlékeik azonosak, és – ez a borzalom éppen – jellemük, mélyük is azonos, csak kívülről tűnik fel egészen másnak, belülről érzem, hogy az utálatos díjnok alapjában szintén én vagyok, én vagyok más burkolatban, más körülmények között. Mikor a díjnok emléke ellen harcolok, akkor voltaképp ennenmagam ellen harcolok, az én rossz énem ellen.

Így van-e ez másoknál is? Mindenkinek van-e ilyen sötét énje, talán rejtve, talán a tudat alatt, lelkének bűnös szerencsétlen alja? Lehet… De az én rossz énemnek teste is van.

Igen, teste is van. Mert mi a test, ha nem egy csomó érzet egy csomó fizikai érzet emlékének az összessége? És ez, ez az összefüggő fizikai emlékösszesség éppen úgy megvolt a díjnoknak, mint Elemérnek. Valóban, egyáltalán semmiben sem fizikaibb Elemér élete, mint a díjnoké. Mért tartson tehát igényt Elemér testre, és a díjnok nem?

De a díjnok teste egészen más volt, mint Eleméré. A díjnoké egy rút, sovány és piszkos test volt, és valahol egészen máshol élt, valahol messze. A lélek egy pillanat alatt szökellt egyik testből a másikba.

Milánóban voltam, és alig emlékeztem, hogy jöttem ide, mely úton, alig tudtam, hogy végighajóztam a Garda-tón, láttam a kőoszlopos citromligeteket, láttam a szép Rivát, amint nyári nagy álmát aludta. Mindez csodásan, mocskosan összekeveredett emlékemben a díjnok életével, a ronda hivatalszobával, az irodavezető lelkiismeretszerű tekintetével. Desenzanóban aludtam el, nyitott ablaknál, mely a tóra nézett, ahol a kivilágított gőzös törtetett az éjbe – és egyszerre csak ott voltam a ronda bérágyban, melyet az éjjeli vasutassal osztottam meg. Azt sem tudtam már, ki vagyok, hol vagyok, és éreztem, hogy ha ez soká tart így, meg fogok őrülni.

Utam emlékei rohantak és tűntek, de a díjnok életében naponként egyforma volt minden.

Milánóban ültem, a Cova gyönyörű éttermében, és vártam a fritto mistót.[44]44
  vegyes sültet (olasz)


[Закрыть]
Szemközt egy tükör volt, az arcomat néztem. Tiszta, telt, ifjú arc, te vagy az én arcom? Jaj, egy másik arcot is ismerek, amely szintén az enyém, magányos, éhes, unt barangolásaim között, kirakatok tükörüvegeiben láttam megvillanni egy kiálló pofacsontú, nagy ádámcsutkájú, vizenyős szemű, pattanásokkal teli, ellenszenves arcot, ah, gyorsan iparkodtam másfelé fordítani a tekintetemet, hogy ne lássam a saját arcomat! Egy másik testem is van, valahol messze, egy perverz, szennyes test, amelybe hálni jár a lelkem…

Hol?

Valahol, ahol akkor van reggel, mikor nálunk este… Ah, ha odamennék, ha meg tudnám találni a másik testemet.

Hol van, hol?

Magyarországon csak nem lehet.

Hát ki vagyok én álmomban? Mi a nevem?

Milyen nyelven beszélek?

Olyan pontos, részletes az emlékem mindenről az álmomban. Milyen különös, hogy sohasem gondoltam arra, hogy ezt, éppen ezt nem tudom. Nem tudom, mi a nevem.

De csak bár egyetlenegy névre is emlékeznék abból, amit az álmaimban élek. Talán másnak valakinek a nevére, a mesternek… a kék embernek… talán a város nevére… az országéra…

Egyetlen névre sem emlékeztem. És erre a hiányra eddig még csak eszembe sem jutott gondolni.

És – milyen nyelven beszélek az álmomban? Egyetlenegy frázisra sem emlékszem szó szerint abból, amit mondtam vagy hallottam.

Szegény, szegény gólyakalifa! Most már Tábory Elemér volt a gólyakalifa.

Ah, csak egy névre, csak egy szóra emlékeznék! Mindjárt meg tudnám mondani, hol van, hol van az “álmaim” országa a valóságban, mindjárt odautaznék, rajtakapnám a másik énemet, szembeállnánk, megtörne a varázs.

Egy szót, csak egyetlen szót!

Ha egy helyen lennénk, mind a két testemmel, egy időnk lenne mindkettőnknek: épp akkor lenne éjjelem nekem, mikor neki. Folytatódhatnának-e akkor ezek az álmok? Mi lenne?

Ah, igen, igen, egy adatom mégis van! Ennek a második életemnek olyan helyen kell történnie, melynek reggele összeesik a mi esténkkel.

A másik félgömbön… Amerikában…

És akkor megint eszembe jutott a majális napja, és eszembe jutott Kincses. Kincses, aki éppen akkor a Nagy Sóstó Városából érkezett.

Fenn ültem a milánói dóm tetején, a rengeteg kőerdő között. Messze láttam. És egy pillanat alatt készen voltam a tervvel: megyek Amerikába, a Great Salt Lake Citybe. Akárhogy is, elmegyek…

De estig szépen elcsöndesedett a szándékom. Beláttam, hogy szamárság.

Hiszen az álombeli miliőnek nincs semmi amerikai jellege. Egészen magyar miliő ez – mintha Pesten és Pest körül történne.

És még valami eszembe jutott. Az a sajátságos megfelelés, amelyben álmom egyes alakjai az életem egyes alakjaival álltak. Az a nagy hasonlóság, az a rejtelmes érzés, hogy azok nem is hasonlók, hanem ugyanazok. Pedig egészen más állású, helyzetű, öltözetű, más jellemű emberek voltak, sőt talán még a külsejük sem nagyon hasonlított. (Hisz arcokra az álmomból rendesen igen homályosan emlékeztem.) Csak a tekintetük volt azonos.

És még valami megegyezett: az életkoruk.

Ez a gondolat új és még sokkal misztikusabb képzeletekre bírt. Fantasztikus teóriákat alkottam magamnak. Amint nekem második énem a díjnok, ki tudja, Kincsesnek nem éppen úgy második énje-e a mester, és a többi valamennyi álombeli alak másoknak és másoknak? Csak talán ők most nem tudnak róla… Ki tudja, nem él-e valamennyiünknek, minden földi embernek egy ilyen másodpéldánya, egy sötét árnyképe, álmaiban, tudata alatt, és valahol messze testileg is, igen, testileg, egy messze világban, egy más csillagon? Ki tudja, nincs-e egy ily másvilág valahol az űrben, sötét pendantja[45]45
  párja valaminek (francia)


[Закрыть]
, szomorú karikatúrája ennek a vén Földnek?

Vagy talán nem is olyan sötét, szomorú? Talán éppen ilyen, csak a szerepek vannak felcserélve?

És bennem, éppen bennem kellett ennek a másik világnak tudatra ébredni.

Vagy ki tudja, hátha másokban is tudatra ébredt már – hisz én se szóltam felőle senkinek. Hátha mások is élik, mint én, titokban és szégyenben, ezt a kettős életet?

Mégsem – ez nem lehet. Ki bírhatná ezt ki mosolygó arccal és üde lélekkel?

Vagy öngyilkossá lesznek az ilyen szerencsétlenek?

Én, én nem leszek öngyilkossá. Küzdeni fogok, bátor leszek. Eh, hadd álmodjak, hadd éljek éjjel akármit: csak nappal ne gondoljak rá! Csak az a baj, ha nappal rágondolok. Nem fogok rágondolni: utazni fogok, menekülni, valóban önmagamtól: a sok szépség, a sok új benyomás majd nem engedi, hogy ezen tűnődjem.

Ettől fogva minden napot máshol töltöttem. Egy óriási kergetőzés volt ez: éjeim kergették napjaimat, egyik énem kergette a másikat. Sokat láttam, és nem láttam semmit, rohantam a legszebb dolgok mellett, az éjek elől és az éjek felé. Szálltam a Punta di Bellaggio felé, láttam feltűnni a színes vízen az Isola Bellát. Átröpültem a Simplonon. Jártam a Mont Blanc alatt, a vakító havasok között, a hideg, tiszta levegőben, ahol a vonalak oly élesen vágják a színeket, mint a könyvkötő masinája a papirost, a frissesség pompájában. Chamonix bazáros utcáin, felkapaszkodtam a Mer de Glace jéglépcsőjén.

Sehol se volt nyugtom. Kergetett a másik élet, és a díjnok egyhangú vergődése, szomorú, összetartó refrénje volt ennek a tarka utazásnak, kétségbeejtő szabályossággal ismétlődő. S úgy váltogatta egyik életem a másikat, éj a napot, mint a laterna magica[46]46
  bűvös lámpa (latin)


[Закрыть]
gyorsan ide-oda tologatott képei váltogatják egymást. Elaludtam, és elpattant Tábory Elemér egész élete, mint a kép a vásznon: másik kép jelent meg. De ezek a képek nem maradtak külön: utószíneket hagytak egymáson, ezzel elrontották egymás színhangulatát, és az egész életem olyan volt, mintha két zenekar különböző zeneműveket egy borzasztó hangzavarrá összejátszana.

Gyorsan, gyorsan cserélődtek ezek a képek, és a díjnok egyhangú vergődése mint egy sötét szalag fűződött bele az életembe, amelyen nyugtalan pörögtek le napjaim gyöngyei. Ah, szép, ragyogó gyöngyök, mily piszkosak lettetek belül ettől a piszkos pántlikától! És a pántlika, a pántlika tőletek kopott, amint rajta végigpörögtetek. A díjnok érezte Tábory Elemér új napjainak tarkaságát, érezte és vágyak keltek benne, új vágyak új gyötrelmekkel, vágyak a látásra, tarkaságra. Ah, mily egyhangú volt az ő élete! De lelkében hordta a tarkaság csíráját. Lelkében, álmában.

Pénzt, pénzt, pénzt kívánt, hogy a valóságba vihesse át azt, amiről érezte, hogy mélyében valóság. A betűk soha meg nem nyitják előtte a világot: érezte, hogy ostoba és tehetetlen marad. De a pénz, a pénz tán úrrá teheti, úrrá az életen, úrrá álmait életbe kiélni.

VIII.

Pénzt, pénzt, pénzt!

Tábory Elemér Interlakenben, a Kursaalban[47]47
  hallban (német)


[Закрыть]
állt a játékasztal mellett. Még korán volt, alig nyíltak a termek, de künn zúgott az eső, és az esőben zúgott a lelkem, és nem tudtam magamat másképp kikerülni, mint hogy idejöttem.

A játék hivatalos emberei felbújtak, fölkuporodtak, magas korlátos székeikbe, melyek olyanok, mint a kisgyermekek stulikái.[48]48
  etetőszék (német)


[Закрыть]
Csak kevés ember ácsorgott még az asztal körül, köztük egy magas, szép hölgy állt, hosszú vörös kabátban, keresett eleganciával öltözve. Szemei a játékra tapadtak, mohón leste a kis labda boszorkányos forgását, ejlését, mohón szívta rózsás kis füleivel az egyhangú, folyton ismétlődő szavakat:

– Messieurs, marquez vos jeux… Les jeux sont marqués… Ne rien va plus… Berlin, rouge, première classe… Messieurs, marquez vos jeux…[49]49
  Uraim, tegyék meg tétjeiket… A tétek megvannak… Nincs tovább… Berlin, vörös, első osztály… Uraim, tegyék meg tétjeiket… (francia)


[Закрыть]

Perdült a labda, ezüstöt söpört az ezüstgereblye a nesztelen posztón. A hölgy, alig tekintve föl a játékból, a ruhatárba vitette vörös kabátját és óriás kalapját. Megláttam komoly vállait, nemes, tiszta nyakát, mellének kezdődő, méltóságos domborulásait. Kesztyűs két ujját egy ötfrankos ezüstön csúsztatta, és mintha várná az alkalmas pillanatot, mikor a pénzt sorsára dobhatja.

– Messieurs, marquez vos jeux… Marqués… Ne rien… Saint-Pétersbourg, bleue, deuxième classe…[50]50
  Uraim, tegyék meg tétjeiket… A tétek megvannak… Senki többet… Szentpétervár, kék, második osztály… (francia)


[Закрыть]

Folyt a pénz, folyt az idő. Az óra nagy, kávészínű üvegarca isteni szemrehányással nézett a fehér és fekete vállakra. Az arany mutató megpihent az arany kilencesen. Ekkor átmentem a Salle de Théâtre felé, ahol egy párizsi revüt ígért a híres The Ba-ta-clan Girls csoport. A revüben benne volt az egész világtörténelem, különös tekintettel Napóleonra, madame Pompadourra, a török szultán háremére, az apacsokra és a párizsi rendőrség aktuális vezetőire. Volt benne versszavalás, paródia, élőkép, világítási effektusok, ének, tánc, és az összes tableau-kon[51]51
  színpadi jelenet (francia)


[Закрыть]
keresztül villogtak, vakítottak, a The Ba-ta-clan Girls sok-sok kábító, pompás karcsú lábszárai.

– En avant – Ba-ta-clan.[52]52
  Előre – Ba-ta-clan


[Закрыть]

Ez más mulatság volt, mint a művészeti szépségek, a tájak, a lelki gyönyört nyújtó látnivalók. Amazok gondolkodni hagytak, sőt gondolkodásra izgattak, bármi kerülő úton, mindig életem sötét problémáját hozták az eszembe. És mihelyt fárasztóbbak voltak, mind kevésbé tudtak érdekelni. De ezzel a revüvel valóban észrevétlenül mulattam, múlni segítettem az időt. A tarkaság, a színes fény, a zene, a szép női formák elfedték az emlékeimet, mint ahogy a lepedőre vetített kép elfedi a vászon pecsétjeit, szennyét.

Kábulva álltam fel az előadás után, és önkénytelen kissé szégyenkezve, hogy én, aki azelőtt csak a legnemesebb és legművészibb dolgokban tudtam gyönyörködni, aki gyermekkorom óta áhítattal kerestem a magas szépségeket, melyek fáradság nélkül el nem érhetők, most csak a könnyű, léha élvezetekben tudok találni írt. Úgy éreztem, hogy lealjasodom ezzel, és egy olyan lejtőn csúszom lefelé, amelyen messze, még alább kapaszkodik elém egy rettenetes alak, amelyen vele kell találkoznom, hozzá alacsonyodnom a rémhez, aki én vagyok.

Az álmosságot, a furcsa kényszert: hazamenni, aludni, eznap nem éreztem úgy, mint máskor. (Ha visszagondolok: ennek az oka az volt, hogy a díjnoknak aznap vasárnapja volt, nem kellett oly korán felkelnie.) Nem akartam hazamenni, minél később akartam megint kaput nyitni annak a kínos álomnak, és visszamentem a játékterembe.

Ím: a szép, magas hölgy most is ott állt, ugyanazon a helyen, ahol órákkal ezelőtt elhagytam, s ugyanúgy nézte a pergetőt. Csak a szemében volt most több fény és izgalom, mintha a villany fénnyel táplálta volna azóta.

– Marquées… Ne rien… Interlaken, rouge, première classe…[53]53
  A tétek megvannak… Senki többet… Interlaken, vörös, első osztály (francia)


[Закрыть]

A geréb[54]54
  bíró, itt: játékvezető


[Закрыть]
halkan söpört. A hölgy izgatottan hátrafordult.

– Uram – szólt hozzám hirtelen franciául —, adjon kölcsön nekem száz frankot.

– Legyen jó barátom – tette hozzá a szemembe nézve.

– Voici, madame.[55]55
  Parancsoljon, asszonyom (francia)


[Закрыть]

A pénz ismét gurult, a nő illatos vállain át néztem, és most már engem is izgalom fogott el, a nő és a pénz izgalma. És mélyemben éreztem, amint csúszom, lassan és észrevétlenül csúszom lefelé a lejtőn: díjnoktestvérem felé. És fenn az arany mutató forgott a nagy kávészín üveglapon.

Ez a hölgy aztán a szeretőm lett, és velem utazott. Az ő teste mellett akartam elszórakozni, az ő teste mellett lehetőleg átvirrasztani az éjszakákat. Azt hittem, ha egy szép női test fog mellettem szunnyadni, akkor talán nem lesz időm álmodni másról, mint róla. Silvia – így hívták Romániából származott, és tekintetének megvolt az a gyermekes hidegsége, arcának az a csodálkozó szabályossága, amit gyakran látni az oláh nőknél, és ami a férfit sérti és ingerli. A szemei különösen távol álltak egymástól, s maga a gondolattalanság adott nekik mélységet, valóban szfinx volt titok nélkül, medalion, ereklye nélkül. Csak a pénzért remegett, és én gondtalan szórtam rá a pénzt, csak hogy ne hagyjon aludni. S mikor aztán elnyomott mellette az alvás, a díjnok érzéki álmoktól lankadva, bután ébredt, kétségbeesve nézett az órára, kapkodta ruháit, elkésett a hivatalból, és helyzet mindig tűrhetetlenebbé vált. És este búvában pálinkát ivott egy rossz hírű kávéházban, éhes pillantásokat vetett a kasszírosnő festett arcára, hogy az sokszor dühösen szólt rá:

– Mit néz rám, mint a borjú az újkapura? – és csak későn, későn engedte Tábory Elemért felébredni.

Egy késő délután, a hivatalból kijövet (utoljára maradtam hogy az átlagomat behozzam) a kék ember elém állt az üres, visszhangos folyosón. Megijedtem. Mindig kerültem, hogy vele egyedül legyek, a bélyegügyleteket szárazon és néhány szóval intéztük el, mindig erősen zavarban, hogy hogyan szólítsuk egymást. Nem tudtam, mit akarhat velem, amint suttogva azzal a cinkosi titokzatossággal, mely Tábory Elemért úgy megalázta, megszólított.

– Kegyeskedjék már vigyázni egy kicsit. Az elnök úr panaszkodott. Megeshetik, hogy elbocsátanak, és akkor nem tom, hogy fogunk kinézni avval a dologgal? Legyünk okosak a magunk érdekében. Az elnöki szolga jó protektor, de ő se tehet mindent.

Susogása nagy morajjá terpedt a hideg folyosón. Az óriás opacus[56]56
  fényelnyelő (latin)


[Закрыть]
ablak egyik apró rekesze nyitva volt. Azon át lehetett látni, hogy a puszta udvarban, a nagy falak között a járásbírósági tömlöc rabjai most kezdik körsétájukat. Mivel volt különb az én életem?

– Multkor is el méltóztatott magát szólni. Vigyázzunk, mert majd meg méltóztatunk krepálni, nem kell elfelejteni, hogy az elnöki szolgának köszönhetünk mindent. Egy szó, és…

Képtelen düh vett rajtam erőt, de nem mertem kinyögni egy szót sem. Ő aztán jóakarattal megveregette a vállam:

– No, nem azért mondtam… Csak úgy mondtam…

Semmi baj se lett volna, ha olyan lettem volna, mint ő, de éreztem, hogy bennem, mélyen, valaki más is lakik, egy büszke úr, aki nem tűrheti ezt, aki pénzt akar szerezni bármi áron, hogy arcába vághassa, hogy felszabaduljon a rabság alól: ó, ha csak nálam volna a bélyegmasina! Ó, ha csak én gyárthatnám a bélyeget, a pénzt, és lennék úr, és eljönne velem a vörös kasszírnő, és mindaz lennék, ami valahol valóban vagyok!

Pedig talán már nem is voltam az, sehol sem voltam az, már Elemér sem volt a régi Elemér. Ez a sápadt ifjú, aki hosszú estéken át szórta a pénzt a svájci világfürdők játékasztalaira egy kokott kedvéért, nem volt többé a kedves, jó fiú, aki felnőtt a meghitt családi otthonban. Már két hónapja utaztam, és nem írtam meg haza a címemet, hogy minden levéltől, minden lelkifurdalástól megkíméljem magam. El voltam szakadva egész életemtől, és féltem rágondolni a régi, szép dolgokra. Egy-egy képeslapot küldtem csak haza, mintegy kelletlen kötelességből. Iparkodtam semmire se gondolni, teljesen a pillanatnak élni, és sohasem voltam egyedül.

Egy szép napon azonban, Luzernben, Silvia eljátszotta utolsó nagy pénzemet. Apámhoz kellett fordulnom, és ekkor éreztem, hogy ez így nem mehet tovább.

– Vége, vége – mondtam —, az egész életem elrontom, eljátszom egy rossz álom miatt. Kincseket dobok ki az ablakon… mennyi kincset adott nekem a természet… a sors… Mindent le tudnék győzni… és legyőztem magam egy ostoba képzelődés által! Mennyit várnak tőlem – otthon mindenki várva néz rám… Mikor fogok dolgozni, ha most nem dolgozom? Ó, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja! Micsoda minden testi méreg a lelki méreghez, amely engem bénít?

Megkaptam a pénzt egy aggódó levéllel. Otthon el nem gondolhatták, mi van velem. Otthon, otthon! A nenne! Etelka! Nem, ez nem megy így tovább! – Ekkor így szóltam Silviának:

– Silvia, nekem haza kell mennem Budapestre.

– J’irai avec vous.[57]57
  Magával megyek (francia)


[Закрыть]

– De nekem nincs több pénzem az ön számára – mondtam gorombán. – Nincs több szükségem önre.

– J’irai avec vous, tout de même.[58]58
  Mégis magával megyek (francia)


[Закрыть]
Nekem is haza kell mennem Romániába. Egy utunk van.

– De én megint Milánó felé megyek, és Velencén át.

– Eh bien,[59]59
  No hát (francia)


[Закрыть]
megyek én is arra. Legalább megfürdöm a Lidón.

– De nekem annyi pénzem nincs, hogy az ön útiköltségeit fedezzem. Majd hazulról küldök önnek pénzt.

– Adjon húsz frankot, és ma este megnyerem az útiköltség kétszeresét.

Egyszerre kigyúlt a szeme, és a nyakamba borult:

– Értsen meg, értsen meg! Nem kell nekem a maga pénze, csak maga legyen velem, csak maga ne hagyjon el. Ne hagyjon el! Hát nem látja, hogy szeretem? Senkit se szerettem még úgy, mint magát! Maga nem tudja még, mi az, ha egy nő szeret.

Bámulva néztem rá. Ki ez? Silvia ez?

– Meglátja, meglátja! Ha ezzel a szerelemmel leülök a játékhoz, mindent megnyerek… Szétugratom a bankot…

Ekkor megismertem Silviát. Ő volt a vörös kasszírosnő, a disznó díjnoknak legmagasabb, legelérhetetlenebb vágya! Ő, de ott még sokkal olcsóbb, sokkal utálatosabb. Istenem, mire, mire vágyott az az undok! Vágyott arra, amit én utálok… Én, én magam vágytam, vágyom arra, amit utálok; nem éreztem-e most is kéjt, amint reám borult?… Büszkeséget, hogy szeret?

Adtam neki kétszáz frankot, és elutaztam Milánó felé az esti vonattal, mikor ő a játéknál ült. Ez valóban szökés volt: Silvia bizonnyal nem hitte el nekem, hogy ezzel a kerülővel akarok hazatérni. Aztán így vissza is spóroltam valamit a pénzből, amit neki adtam, mert Velencétől Budapestig már megvolt a jegyem. A nagy léhaság után most egyszerre aggodalmasan takarékos lettem pénzzel és idővel.

– Nem is szállok ki Milánóban – gondoltam. Egyenesen Pestre megyek, haza csak egy levelet írok, azonnal munkához látok. A tudomány… otthon… Ah, igen, apa írta, hogy Etelka nálunk van… Hazavitték vendégnek… Nem, most nem kell találkoznom vele… Dolgozni fogok. Mikor dolgozzak, ha nem most, ifjú éveimben? A munka, a szent, nemes munka, a megismerés kéje fog megmenteni. Csak betegség ez, betegség… A szigorú matematika a legpompásabb gyógyszer: az leköti majd, nem engedi el a lelkemet…

A vonat ringása hamar elszenderített, pedig nem is váltottam hálókocsit. Ezúttal a díjnok pontosan kelt, csak a hivatalban bóbiskolt el minduntalan. (Ez onnan volt, hogy Elemér az állomáson fel-felébredt.) Szombati nap volt díjnokéletemben. A kedélyes, kövér kolléga, a gazdag írnok és elégedett családapa, akinek tanyája volt a város mellett, meghítt minket erre az estére oda, egy kis, saját termésű borra. Bár nem jól éreztem magam a kollégáim közt, kimentem az ingyen vacsora kedvéért. Az út nagy részét gyalog tettem, a villamos drága volt. Homoki szőlők voltak arra, a láb besüppedt a fövenybe, mintha puha szőnyegen járna. Mire beértem, a cipőm tele lett fájó, éles szemcsékkel. A tanyában nagy ének volt és röhögés a gazda disznó anekdotáin. A szivarfüstöt vágni lehetett. Az arcok vörösek voltak, a hosszú nyakú, pápaszemes kolléga kidagadt erekkel ordított. Mind ott voltak, a jogászfiút kivéve. Exeltek,[60]60
  Egy hajtásra kiitták poharukat (latin)


[Закрыть]
nótáztak, szidták a főnököket, a minisztert. Egy függő petróleumlámpa lógott a plafon közepén, és körülötte a gerendára aggatva csüngtek sorban az új szőlőfejek. Én félreültem egy zugba, ha szóltam, minden szóért kinevettek. Megalázva, ügyetlenül éreztem magamat.

– Mit nevetnek? – kiáltottam. – Én nem olyan vagyok, mint maguk. Maguk nem érthetnek engem. Ha sejtenék, hogy mi van bennem, nem nevetnének. Ha magukban egy szikrája élne annak, ami bennem él…

De annál jobban nevettek.

Tehát ittam és ettem, a kábulásig. Künn szél támadt, és nagy felhőkben szórta az éles homokot. A rozoga ablak nagyokat zörgött, és ilyenkor mindenki odanézett, és egy pillanatra megnémult. Benn meleg volt, a kis szoba zsúfolásig tele, de “sok jó ember fér el kis helyen” – mint a házigazda mondta. A vendégek egyenként mentek ki az udvarba, s csodákat meséltek, hogy künn mily ítéletidő van. Én a zugban el-elnehezedtem (és Elemér felriadt egy-egy állomáson). Végre kártya került elő. Én is kártyáztam, és hazárdul próbáltam a szerencsét. Újabban mindig a szerencsét próbáltam, arany álmom nem hagyott nyugodni, sorsjegyet is vettem. A kártyám nem járt. Adóssággal keltem fel. Künn megcsapott a hideg szél, a szemem mindjárt tele lett a metsző homokkal. Émelyegtem a szokatlan komisz, savanyú bortól: fejem fájt. Már reggel felé volt. Otthon nemsokára felvert a vasutas.

– Az asszonyság ad nekem egy ágyat nappalra?

– Ha megfizeti.

Nem tudtam megfizetni. Az utcákon zuhogott az eső. Bementem a hivatalba, és ledőltem a ripszdíványra. Vasárnap volt délfelé: üres volt minden. Émelyegtem és a kényelmetlen, nem fekvésre szánt kanapén alig tudtam elaludni. De aztán egész nap aludtam.

Elemér pedig nemcsak egész éjjel: egész nap is aludt a vonaton, közbe-közbe mindig felriadva. Estére Velencébe értem, és hajóra szálltam. Szél volt, a lagúnákból kiérve, erősen hullámzott a zöld víz. Vacsora után nemsokára émelyegni kezdett a gyomrom. A friss levegőn akartam maradni. De a fedélzet csakhamar tűrhetetlenné vált. A hajó mindjobban himbált, a hullám felfelcsapott, és megöntözött, mint a zápor. Ijedten fogóztam a korlátba. A messze partok tüzei sort égtek, egy fényszóró kévéje esett egy pillanatra hajónkra, fájón szemembe villant, aztán hosszú sugárban kutatva súrolta tovább a messze-messze tengert. Egy sápadt arcú férfi rohant ki a szalonból, egyenesen a korláthoz, semmire se nézve. Hátra kellett ugranom, hogy a szél arcomba ne csapjon valami nedves undokságot. Lementem a szalonba én is. Megpróbáltam mozdulatlanul heverni a kereveten, átadni magam a hajó ingásának. A mal di mare[61]61
  tengeribetegség (olasz)


[Закрыть]
leírhatatlan rossz érzései fogtak el. Körülöttem nyögések, sóhajtások hallatszottak. Künn a víz zúgott, és a szél süvített félelmetesen. A hajó dőlt jobbra-balra, támolygó alakok táncoltak, kapaszkodtak. Meggyötrött nők, férfiak hevertek szerteszét, hason és háton összevissza, senki sem törődött társaival, senki sem nézte, ki a szomszédja. Egy katolikus pap nagy, fehér törülközőturbánt csavarva homlokára a földön ült, és hangosan jajgatott. Az egész hajó népe elvesztette emberi méltóságát.

Egy kis időre elszenderültem, és most a díjnok ébredt fel a kényelmetlen hivatali díványon. Rögtön ki kellett rohannia: az ő gyomra is fel volt keveredve a részegségtől. Aztán ledőlt megint, buta, boros álomra. Ekkor Elemérnek kellett kirohanni a fedélzetre. A matrózok ott ültek trikóban, félig meztelen, és halkan, gúnyos nyávogás módjára valami nótát dúdoltak felváltva. A hideg, sós víz csapta meg ajkamat, a fehér tajték áttört ezüstmintája ingott, vibrált a sima víz fekete gránitján.

Megtörve értem reggel Fiuméba. De bármely kínos éjszaka volt ez, mégis örültem, hogy legalább egy éjet sikerült ellopnom a díjnoktól. A díjnok is örült, hogy átaludta a napot, és megspórolta az ebédet is. Ó, milyen jó így harmadik személyben beszélni arról az undok magamról!

Másnap Budapesten voltam, és most csakugyan hozzáláttam a tanuláshoz és dolgozáshoz. Könyvekkel vettem magam körül, és szoros munkarendet csináltam: leckéket adtam magamnak. De ekkor láttam csak, hogy az az ellenség, akit magunkon hordozunk, igazán győzhetetlen. Az ember ura lehet mindennek, de saját gondolatainak nem ura – és ez rettenetes! Hiába álltak nyitva előttem a legérdekesebb könyvek, nem érdekelt semmi. A legegyszerűbb gondolatmenetet nem tudtam követni. Örökké csak egyre gondoltam: rögeszmémmé vált. Éjjel ébren akartam magamat tartani a könyveim között, de ráesett a fejem a könyvre, és az égő lámpánál elaludtam a kemény íróasztalon, hogy annál lázasabb legyen az álom, a díjnok élete. Díjnok lettem mindennap újra, és körmöltem és csavarogtam, és gyűlöltem mindenkit, szerettem volna felgyújtani a várost, bombát vetni a hivatalba, megölni a kollégáimat, a kék embert, és aztán ittam a kis kocsmában, és kártyáztam kétes egzisztenciájú, ismeretlen alakokkal, és sóvár pillantásokat vetettem a vörös kasszírosnő felé. És mikor a hó elején megkaptam a bélyegátalányt, amiből a bélyegeket vettem a kék embertől, egy jó részét a kártyaadósságomra költöttem, rá sem merve gondolni, hogy vagy pénz, vagy bélyeg alakjában be kell számolnom vele. Mindig azt vártam, hogy egyszer csak valami csoda történik, az álmom, az álmom életbe csap (hiszen én nem vagyok olyan, mint más) – de azért biztosan tudtam, hogy ez a csoda nem fog megtörténni.

A félelem, a remegés szállt új vendégként mindkét életembe. A díjnoknak régi félelmeihez új bűne is járult, és józanabb perceiben öngyilkosságra gondolt, máskor azonban válogatott anarchista gyilkosságok terveit színezte ki fantáziájában, vagy nagyszabású sikkasztásokat és betöréseket tervezett: persze mindenre, mindenre gyáva volt. A helyzete egészen kilátástalan volt: bűnére okvetlen rájönnek, és ez a bűn még pénzt sem hozott neki, észrevehetőt. Szökésre gondolni sem lehetett.

Tábory Elemér pedig attól kezdett félni, hogy a díjnok egyszer valóban öngyilkossá vagy gyilkossá lesz. Miért féltem ettől? Magam sem tudtam, de úgy tűnt fel nekem, hogy a díjnok katasztrófája az Elemérét is magával fogja vonni. Hisz minden testi változásunk közös volt: mikor a díjnok fáradt volt, én is, mikor beteg, én is, az émelygések, a vágyak, egész érzéki életünk párhuzamosnak látszott. Babonásan, leküzdhetetlen erőt vett rajtam a sejtelem: ha a díjnok meghal, nekem is veszni kell.

Pedig mennyi kincs van az én életemben, mennyi kincs, amiről felelnem kell, és mennyien, akik szeretnek. Nem szabad magamat engednem. Ah, csak nyugalmam lenne, csak gondolkozni tudnék, csak egypár napig hagyna nyugton megint ez a rém! Még most is bennem volt az a leküzdhetetlen szégyenérzés, amely ezzel az egész dologgal össze volt kötve. Nem, ezt nem mondhatom el senkinek! És céltalan is lenne. Mit ajánlhatna az orvos? Pihenést – alvást – alvást! Az édes alvás, a vigasztaló, gyógyító dajka: rém és ellenséges volt nekem. És hol a menekvés, ha az alvásban nincs?

Ah, az emlékek lármáját nem lehet elcsitítani! Nem lehet bedugni a fülemet.

Inkább a díjnokot kellene elaltatni, hosszú, kába álmokba. Megpróbáltam szuggerálni neki, hogy vegyen altatószert, de Tábory Elemérnek minden gondolata, minden akarata tehetetlennek bizonyult a díjnokkal szemben. Egyszerűen nem emlékezett semmire. És most még többet volt ébren, mint azelőtt, este ivott, reggel elkésett. Most, hogy Elemér élete is egyre sötétebb lett, a díjnoknak is kevésbé aranyos emlékei maradtak álmából, veszni látszott az aranyálom, ez még dühösebbé, szerencsétlenebbé tette, s boros képzelődésekben, vad, gonosz tervekkel akarta visszaidézni azt, amit régen érzett magában, és bebizonyítani magának, hogy ő nem olyan, mint más. És az élete mindig vörösebb és lázasabb lett. Eleméré pedig most szürke, magányos, az olvasatlan könyvek között. Úgy jártam, mint egy álmodozó, az ismerőseimet nem ismertem meg, a beszédükre nem figyeltem. Nem érintkeztem senkivel: átkozottnak, megbélyegzettnek éreztem magamat, haza is elhanyagoltam a levélírást.

És végre komolyan kezdtem hinni, hogy a díjnoké az igazi életem, és Elemért csak álmodom. Valóban egy eleven álom voltam, aki örökké a felébredéstől félt, mint a haláltól. Nem, ezt az életet nem lehetett kibírni így tovább. Eleinte még megpróbáltam elszórakozni azzal, hogy feljegyzéseket csináltam életemről. (A jelen önéletrajzot is nagyobbrészt ezekből a feljegyzésekből állítom össze, hozzávéve még azt a néhány, sokkal pontosabb jegyzetet, melyeket még gyermekkoromban, első egynéhány tudatos álomról csináltam.) De csakhamar ez a keserű mulatság rettenetes önkínzásnak tűnt fel előttem. Hisz felejtenem kell inkább! Ah, micsoda vergődés volt ez! Igen, igen, ha nem sikerül elhallgattatnom ezeket az emlékeket, ha nem tudom bedugni előlük a fülemet: hát túl fogom őket lármázni! Nem engedem őket szóhoz jutni! Úgy sem élet így az életem, nincs semmi vesztenivalóm. Egészség? Lehet már ennél rosszabb? Felelősség! Végre magam vagyok a magam ura! Úgy van! Megpróbálom! Nem alszom. A minimumot alszom. Nem hagyok időt a díjnoknak! Mindenféle módon ébren tartom magamat. A feketekávé lesz az italom. Mulatni fogok. Megölöm őt lassan: a gyűlölt páromat. Mi lesz, ha mindig egész éjjeleken át fenn leszek? Bebizonyítom neki, hogy én élek, és ő az álom bebizonyítom önmagamnak. Versenyezik a két életem: meglássuk, melyik az életebb.


Страницы книги >> Предыдущая | 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 | Следующая

Правообладателям!

Это произведение, предположительно, находится в статусе 'public domain'. Если это не так и размещение материала нарушает чьи-либо права, то сообщите нам об этом.


  • 0 Оценок: 0
Популярные книги за неделю


Рекомендации